Bágyadó fényben...
Jutnak eszembe régi idők, zászlósak, hangosak, egyensapkások és dalosak. Jut eszembe! Hát csak jusson...Más már úgyis felejt...Mert emlékszünk-e - kérdem táncsicsbeliektől - Imreházi Károlyra - no nem! Én igen, éppen szeptember volt akkor is, s elkezdődött az iskola, megnyitottuk a tanévet délután négyre tán hazabotorkáltam, s jött Keller Jóska az igazgató sietve: "Meghalt Imreházi Karcsi". Ő volt az iskola igazgatóhelyettese. Meghalt! Meg! Isten nyugosztalja szegényt! S pont az iskola megnyitásakor, amikor indul a tanév! Akkor! Épp előtte beszélgettünk, de nagyon fáradtan ment haza a Wartburggal. Szürke volt az arca. Sáőadó szeptember volt már, s ő belesápadt az őszbe.
Aztán a család kérésére én mondtam búcsút(fohászt!), mert mást nem lehetett akkor. Vége volt! S azt mondja Keller Jóska: " Ha meghalok, arra kérlek csak Te mondj értem pár mondatot!
S lám szeptember van! Ő is elment szeptemberben, elment, hazament. S egy "hivatalos megjegyzés szerint "Trabantos igazgató" igen hazament. Hazament a Trabantja itt maradt! Micsoda morbid dolog, így titulálni valakit. Mindegy! Orosházán ilyen szelek fújnak! Hát elmondom/ mondtam búcsúmat ott a zsibongóban, amely már nem az. Tudom már Te sem szeretted, mondtad is néha, de én sem... Innen menjen feléd akkor a szó!
(Emléktöprengő Keller József gimnáziumi igazgató halálán ...)
Bágyadó fényben, csak botorkálva lépeget az ember az őszi avarban. Elsápadó nyár pötyögteti könny-napjait a földre, pedig mondja már az esztendő, hogy menjetek pihenni, elfáradtam.
Mossa az eső a Földet! Van mit mosnia!
Lám az év és a nyár is elfárad, hát akkor hogyne fáradna el az ember, mert a nyár csak teszi a dolgát, a természet, Isten rendelése szerint, de az ember, az valami más, Ő átalkakít, "alkot" - mondja, pedig oly sokan nem akarják hinni, hogy inkább rombol. Pedig én tudom már igazán, mert sokat láttam. Mennyivel boldogabbak lennénk, ha kevesebb pusztítással lettünk volna több, mint más élőlény. És ettől lesz ember élete egészen más, mint a fa élete. Ki tudja?
Ő többet sejtett talán, hiszen a fa része volt a tudástárának, ami a geográfia, az ember pedig tárgya volt a másiknak, ami a história. Így tudta, hogyan működik a világ!
A fa is szeret nőni, nagyra nőni, terebélyesedni, megmutatni, hogy én több vagyok. El is folytja a zsengébbet. De a fa kiteljesedik a hegyen, az erdőben, fészeknek helyet ad, meleg ellen árnyat ad, fázónak rőzsét ad. Mondom rőzsét, mert annyit szabad elvenni a természettől, amit ő kinál, ő rőzsét kínál, s mi ne akarjuk az egész fát!
A fa olyan, hogy idejekorán eldönti, hogy mi akarok lenni. Leginkább erdőben élne, teljesítené küldetését, amit a Teremtő szabott rá. Mert a fának a tájban megvan a maga helye, és megvan a helyének a rendje. A fa ezt tudja, akárcsak a fű, a virág, a bokor, az áfonya és a galagonya. Az ember pedig rátestálja a mást: legyél épületfa, tüzifa, hordóhoz dongafa, hajóhoz való fa stb.
A fa üzenet, kiáltó jel a hegyen, hogy rám figyeljetek emberek, én túléltem századokat, sőt a mammutfenyők ezredeket is. Ő sokat tud!
Nem tudjuk, hogy mennyit!
A fa sorsát ma már az ember akarata kényszerű sorsa dönti el. Egy világot fal fel a mohó ember, s pusztítja, öli a fákat
Ő fa volt. Fa volt, akaratos fa, de körötte volt egy világ, s ahhoz a világhoz igazodott. Mást is tehetett volna? Persze! De akkor nem ő lett volna az Énakarat, hanem más. Ő ez akart lenni!
Az Úr dönti el, sorsunkat!
Mit mondhat ilyenkor az ember. Vigasztalni úgy sem tud, az Isten dolga. Tenni sem tud semmit, hiszen apró porszemek vagyunk.
Legfennebb a magam sorsát mondhatom én is:
Talán én is eltűnök hirtelen,
mint a gomolyfelhő feloldódom
a végtelen ég kék tengerében,
boldog révületben nézem
a fényeket, a templomot, az
Árpád-kertet, a sok ifjú andalgót,
mintha ünnep volna
érzem az illatot, a szőlő édes
savanykás illatát
zamatát, ahogy borrá érik a
must. Ez a föld vágya:
borát kínálja , koccintsanak
az emlékezők, hogy kóstolgassuk felejtsük a világ zaját...
Utas voltam itt, vándor, kisvárosi tülekedés
néha trágár zajában fulladoztam...
Időnként mint apró lámpások
a reménygyertyák felvillantak,
kevesek voltak az ellentétek
sistergő villámlásában
miközben a csontlerágó tudatformálás
vágya folyton nőtt, elborított mindent!
mert néha jöttek az éjszakában
s világítanak nekem és másnak a
az égő remények: mint szentjánosbogarak.
Talán nem volt minden hiába!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése