A hónap - MÁRCIUS

Áprily Lajos:
MÁRCIUS

A nap tüze, látod,
a fürge diákot
a hegyre kicsalta: a csúcsra kiállt.
Csengve, nevetve
kibuggyan a kedve
s egy ős evoét a fénybe kiált.

Régi, kiszáradt
tó vize árad,
néma kutakban a víz kibuzog.
Zeng a picinyke
szénfejü cinke
víg dithyrambusa: dactilusok.

Selymit a barka
már kitakarta,
sárga virágját bontja a som.
Fut, fut az áram
a déli sugárban
s hökken a hó a hideg havason.

Barna patakja
napra kacagva
a lomha Marosba csengve siet.
Zeng a csatorna,
zeng a hegy orma,
s zeng - ugye zeng, ugye zeng a szived?

A hét verse

Kosztolányi Dezső : Őszi reggeli

Ezt hozta az ősz. Hűs gyümölcsöket
üvegtálon. Nehéz, sötét-smaragd
szőlőt, hatalmas, jáspisfényü körtét,
megannyi dús, tündöklő ékszerét.
Vízcsöpp iramlik egy kövér bogyóról,
és elgurul, akár a brilliáns.
A pompa ez, részvéttelen, derült,
magába-forduló tökéletesség.
Jobb volna élni. Ámde túl a fák már
aranykezükkel intenek nekem.

Rilke: Őszi nap

Itt az idő, Uram. Nagy volt a nyár.
A napórákra árnyékod bocsássad,
s a szeleket ereszd a földre már.

Parancsold: a gyümölcsök érjenek be,
adj még két délies napot nekik,
add, hogy beteljesedjék mindenik,
s a mézet gyűjtsd a dús szőlőszemekbe.

Kinek most sincs még háza, sose lesz,
s ki most maga van, már marad magára,
éjszaka olvas, folyton levelez,
s a ligetben bolyg, valakit keres,
mikor a lombok őszi tánca járja

A hét verse

Apollinaire: BÚCSÚ

Letépem ezt a hangaszálat

Már tudhatod az ősz halott.

E földön többé sose látlak,

Ó idő szaga hangaszálak,

És várlak téged tudhatod.

(Vas István fordítása)

A hét verse

Petőfi Sándor: Szeptember végén

Még nyílnak a völgyben a kerti virágok,
Még zöldel a nyárfa az ablak előtt,
De látod amottan a téli világot?
Már hó takará el a bérci tetőt.
Még ifjú szívemben a lángsugarú nyár
S még benne virít az egész kikelet,
De íme, sötét hajam őszbe vegyül már,
A tél dere már megüté fejemet.
Elhull a virág, eliramlik az élet...
Ülj, hitvesem, ülj az ölembe ide!
Ki most fejedet kebelemre tevéd le,
Holnap nem omolsz-e sírom fölibe?
Ó mondd: ha előbb halok el, tetemimre
Könnyezve borítasz-e szemfödelet?
S rábírhat-e majdan egy ifjú szerelme,
Hogy elhagyod érte az én nevemet?
Ha eldobod egykor az özvegyi fátyolt,
Fejfámra sötét lobogóul akaszd,
Én feljövök érte a síri világból
Az éj közepén, s oda leviszem azt,
Letörölni véle könnyűimet érted,
Ki könnyedén elfeledéd hívedet,
S e szív sebeit bekötözni, ki téged
Még akkor is, ott is, örökre szeret!

( Mit lehet ehhez még hozzátenni? Semmit! De igen! Október 1-jén Koltón leszek itt született a vers 1847. szeptember 29-én a kertben), s ott a diákok elmondják ezt a verset. Akik velem jönnek az útra, már 10 éve teszik. Ők az orosházi Székács József Közoktatási Intézmény 11- évfolyamának diákjai. )

Szeptember

Ambivalencia

Röpülnek a napok, már megint sárgulnak a levelek, már megint becsengettek (No nem nekem! Pedig de szívesen mennék még mindig irodalmat tanítani! De kinek kell! Ma már már nincs rá szükség!). Szóval elment megint egy év szinte, s rosszul érzem magam már megint. Szeptember! Eljött a gyerekek szellemi gyarapodásának újabb időszaka, itt van ismét az iskola hívó szava. De mifelénk inkább kezdődik, kezdődik az acsarkodás kora! Vagy még ez is a folytatás?... Ki tudja! De fáj! Nagyon fáj!

Repülnek a napok, elszállnak a fecskék, és a mi kis városunkban ismét gyarapodnak a pengeváltások, politikai üzengetések. Én azt gondoltam (kis naív!) az iskolanyitást minden politikai szervezet egy-egy szép verssel vagy szép szavakkal megfogalmazott üzenettel kezdi. No azért itt nem tartunk! El sem jutunk eddig itt, talán soha!

Két dolog jutott eszembe Orosházán, ahogy lassan őszbe vált az orosházi kánikula. Egyrészt merre haladunk? Másrészt miért ennyi a rosszindulat. Hej, szegény Orosháza!

Aquinoi Szent Tamás üzenetét küldöm, hogy csititgassam magam, magam: "Senki nem tud örülni, ha nincs benne szeretet" József Attila azt mondta: Én túllépek e mai kocsmán..."

Így nem is fecserelem tovább a szót, inkább idejegyzek néhány szép szeptemberi verset. Üzenetek, mindenkinek, de mivel igen kevesen szeretnek olvasni, így hát leginkább magamnak címzem azokat.

Kosztolányi Dezső: Szeptember elején

A hosszú, néma mozdulatlan ősz
Aranyköpenybe fekszik nyári, dús
játékai közt, megvert Dárius,
és nem reméli már, hogy újra győz.

Köröskörül bíbor gyümölcse ég,
s nem várja, hogy kedvét töltse még,
a csönd, a szél, a fázó-zöldes ég
fülébe súg, elég volt már, elég,
s ő bólogat, mert tudja-tudja rég,
hogy ez az élet, a kezdet a vég.

Nekem se fáj, hogy mindent, ami szép,
el kell veszítenem. A bölcsesség
nehéz aranymezébe öltözöm,
s minden szavam mosolygás és közöny.

Tóth Árpád: Őszi kérdés

Jártál-e mostanában a csendes tarlón este,
Mikor csillaggal ékes a roppant, tiszta tér,
S nagy, lassú szekerek ballagnak haza, messze,
S róluk a szénaillat meghalni visszatér?

És fájt-e, amíg nézted a nyárfást révedezve,
Hogy reszket agg fejük, az ezüstösfehér,
S hogy édes életednek újra egy éve veszve,
Mert viszi már szeptember, a nagy szénásszekér?

S ültél-e elfáradva kemény, útmenti kőre,
Merőn bámulva vissza az elvakúlt időkbe
És feldöbbenve: jaj! ha most ledőlnél halva!

S eszméltél-e fel árván az éji hidegen,
Mikor a késő szellő, mint kósza, idegen
Eb, lábadhoz simúlt s bús kezeidet nyalta?

A hét verse -

Szent István király imája

A mélységből kiáltok Hozzád , hallgass meg Uram!

Taníts meg, hogy kell könnyezni a meg nem érdemelt örömben, s hogyan

kell örülni a megérdemelt könnyben.

Adj erőt, hogy kevélységem csillogását elhomályosítsam, s az alázatosság

színtelenségét okosan csillogtassam.

Taníts meg, hogyan kell a gyengékhez lehajolni, s hogyan kell féktelen erővel

egyenesen állni.

Adj erőt, hogy fölényesen legyőzzem a testet, s alázatosan megadjam magam

a léleknek.

Taníts szelíd szóra, ha bántások érnek, s hideg mosolyra, ha jogtalan dicsérnek.

Adj erőt napközben, hogy el ne fáradjak, s fáradtságot este, hogy rögtön elaludjak.

Taníts meg lendülni, ha Reád találtam, s hirtelen megállni, ha utat hibáztam.

Ne add meg mindig, amit nagyon kérek. Taníts bátor lenni, mikor nagyon félek.

Engedd a világot megvetve szeretni, csak magadat ne hagyd soha elfeledni.

Ez a kívánságom, ez maradjon végleg, de ha másként szólnék,

nagyon szépen kérlek, ne neheztelj reám, ne fordítsd el orcád,

hiszen a mélységből kiáltok fel Hozzád.

A hét verse -

Karafiáth Orsolya: Az otthon éjjel

Pókok

Én úgy alszom, hogy jól tudom
mi zajlik éjjelente itt.
A pókok fogják, s megragadják
szobám szabályos sarkait.

Kifordítják, akár egy zsákot,
meggyűrik és továbbszövik;
a tér nyúlik, csücskét behúzzák
egész mélyre, az álomig.

Háló lepi lezárt szemem:
belül a látvány szétszakad.
Rémekre oszlik, látomásra,
gyötri foglyát, az árnyakat.

Sürgő iszony – bennem cikázik –
amorf csapdám ehhez kevés.
Ti jó pókok, hiába minden:
befog mindent az ébredés.

Molyok

Ha azt hiszed, a meztelen test
megvéd majd és egybetart,
riadj csak fel ma éjszaka!
És éberen figyeld magad.

Először csak a szárnycsapások.
Idegbajos, vad verdesés.
Aztán már hallod is: hasít.
Foszló szövet zaja, a bőrödé.

Innen már tudd: aludj tovább.
Reggelre úgyis összevarrnak.
Boszorkányöltés, mestermunka lesz.
Foltok, csomók gyűrődnek rajtad.

Vastag, erős anyag a fejben.
Roncsolják csak ronggyá a fodrát!
Szálazzák csak valósra szét!
Cincáljátok, okos molyocskák!

Szú

Reméltem, ez csak altatódal.
Ahogy csendült – egyetlen hangra.
Marták a csendet, ringattak,
a józanságot szétkaparva.

Mintha a régi ágy lábát
harapnák, jaj, pedig dehogy.
A testre mennek, és tovább.
A csontba fúrnak vájatot.

Percegnek minden mozdulatban,
s te hánykolódsz reménytelen.
Dobnád magad kívülre de
csak visszaránt a félelem.

Kegyes a szú, majd mindegyik:
a lágy velőre, vérre nem megy.
Kikezdenek, de össze nem dőlsz.
Megtart egy elfojtott lehelet.

A patkány

Beengedted. Vagy itt volt rég.
Veled jött – még ez is lehet.
Amit hagytál, megnőtt azon.
Ágyadba bújt, ébren, veled.

Fehér, akár a dunyha, párna,
Ha rád néz, visszalátsz bele.
Folyik beléd, elönti álmod.
Akár a vér - vörös szeme.

Karmod lesz! Mondd, te hogy kapaszkodsz?
Fogad mibe mélyesztheted?
Minden éjjel csapda, vesztő,
felhizlalja félelmedet.

És éhezel! És szomjazol!
Kiáltasz is megint, hiába.
Tetőled nyer erőt az állat,
míg átrágod magad a mába.

(Forrás: litera.hu)