A város lenyomata a lelkünkben van.... I.rész
(A 2010. július 19-i szöveg újraközlése, mivel most fejeztem be az adott részt!)
Már régóta izgat az a kérdés, hogy milyen kapcsolatok, motivációk határozzák meg viszonyomat a városhoz, pontosabban viszonyunkat a városhoz. Orosházán évtizedek óta szóbeszéd, hogy nem köti ide lakóit, polgárait, embereit, főleg a
fiatalok menekülnek. Persze ez is viszonylagosan igaz, mert olvasom azt is, hogy sokan szeretik, de azok szeretik, akik tudtak már valamilyen hagyományt teremteni, a közösségi együttlét örömeit létre tudták hozni, De sokan vannak a menekülök, és jelentős a közömbösök száma is. Persze a bizonytalan léthelyzetek mindenkit állandó mozgásra ösztönöznek, meg aztán van néhány fertelmesen káros ideológiai maszlag, amely Amerikából gyűrüzött be a honi oktatási rendszer és az értelmiség egy részének munkája nyomán, hogy állandóan változtatni kell, nem szabad generációs szokásokat kialakítani (bár ez utóbbit a kommunista ideológiai is keményen írtotta, vallotta), s ezért sikerült egy sor biztonságot adó köteléket szétdarabolni, semmissé tenni. Ebből létrejött a mi kis helyi kiábrándultságunk, vagy uram bocsá' nihilizmusunk.
Már régóta izgat az a kérdés, hogy milyen kapcsolatok, motivációk határozzák meg viszonyomat a városhoz, pontosabban viszonyunkat a városhoz. Orosházán évtizedek óta szóbeszéd, hogy nem köti ide lakóit, polgárait, embereit, főleg a
fiatalok menekülnek. Persze ez is viszonylagosan igaz, mert olvasom azt is, hogy sokan szeretik, de azok szeretik, akik tudtak már valamilyen hagyományt teremteni, a közösségi együttlét örömeit létre tudták hozni, De sokan vannak a menekülök, és jelentős a közömbösök száma is. Persze a bizonytalan léthelyzetek mindenkit állandó mozgásra ösztönöznek, meg aztán van néhány fertelmesen káros ideológiai maszlag, amely Amerikából gyűrüzött be a honi oktatási rendszer és az értelmiség egy részének munkája nyomán, hogy állandóan változtatni kell, nem szabad generációs szokásokat kialakítani (bár ez utóbbit a kommunista ideológiai is keményen írtotta, vallotta), s ezért sikerült egy sor biztonságot adó köteléket szétdarabolni, semmissé tenni. Ebből létrejött a mi kis helyi kiábrándultságunk, vagy uram bocsá' nihilizmusunk.Vizsglódásom, elmélkedésem tárgya az orosháziasság, s benne én is, mindehez hogyan viszonyulok. S ekkor eszembe jut, egy érdekes mozzanat e város életéből, ami egy megjegyzéssel idéződött fel, mikor egy igencsak jeles és tiszteletreméltó orosházi gondolkodót ünnepeltünk kis zárt körben a Napfény Rekreációs Vendéglátó épületében (akkor még működött, ma már nem !) , aki az ünnepség vége felé azt mondta, hogy Orosháza azért olyan, amilyen, mert akik jöttek, megfojtották - nem felemelték - az egykori alapítókat, tehát meghódítottak lettek, akik teremteni akartak. Tehát az új lakók lettek a hódítók, uralkodók, s akik itt voltak, az alapítók, egy része polgár?, másik része Orosházán élő!
Ez a három csoport a városhoz való viszonyt is tükrözi.
Mostanság gyakran elgondolkodom azon, hogy milyen város Orosháza! A kérdésre keresem a választ, s közben fogodzók után kutatok, ami megmutatná nekem a város igazi, jellemző, szenvedélyes, elbűvölő, magához ölelő, ragaszkodó, engem is szerető, nyugalmat árasztó, esztétikai élményeket kínáló, mély szellemiségével magához láncoló arcát. Igen ezt az arcot keresem, egy értelmiségi jó közérzetének a sarokpontjait keresem. Keresem azokat asugárzó szellemi tűzfészkeket, melyek mellé, jó letelepedni, beszélgetni, alkotásra felkészülni.
Ilyen lenne a város első lenyomata, ha megtalálom: ez az ÍRÁS.
Mit is takar ez az alcím? Személyeket, alkotókat, akik írásaikban megrajzolták Orosházát, s olyan előremutató városimázst teremtettek, amely megteremti Orosháza varázsát. Nos, nincs könnyű helyzetem, mert egyrészt ilyen összegző munka, tanulmány, amely a a város és az írás, a könyv (regény és vers, novella stb.) viszonyát feltárta volna. Vajon miért nincs? Nos ez éppen olyan kérdés, mint legutóbb Varga László művész-tanár kiállításának megnyitóján is mondtam: évek, évtizedek óta figyelem az alkotásokat ésaz orosházi evangélikus templomon kívül alig találok orosházi vagy gyopárosi lenyomatokat. Vajon nem vonzó a kép? Talán, nincs olyan tájrészlet, amit érdemes az ecsettel vagy grafikával megörökíteni (bocsánat, de eszembe jutott, hogy talán Alexin Andor volt az, aki metszeteinek sorát készítette a városról is!) De az új művészetben, a fotógráfiában (legalábbisa kiállított alkotásokban) szintúgy nem jelenik meg a városi táj. Valószínű, hogy művészileg nem elég megkapó! Vagy nem túl vonzó már a mai városimázs! Érdemes elgondolkodni a dolgon!
Az "Írás"-ra gondolva megpróbálok egy röpke összegzést a művekről, alkotókról, akik írtak Orosházáról. Lehet, hogy most még nagyon is hiányos a leltárom, de idővel kiegészítem.Igérem!
A 19. században (a 18. századról nem beszélek, mert az még a település-teremtés évszázada, Orosházán aligha született írott mű, a hivatalos iratokon túl!) Az 1800-as évek már árnyaltabbak, de itt sem hemzsegnek a rangos alkotások. (Nem igényelték vagy nem buzgolkodott a művészi kényszer errefele!). Az az ember benyomása, hogy ez a város megrekedt valahol a szellemi sugárzásban, vagy inkább nagyon lassan kezdett kibontakozni minden, s a körötte lévők lekörözték a város-falut. Ilyenné teremtették az akkori paraszt-polgárai, gyarapodó iparosai? Kérdés ez bennem. Beszélgettem olyanokkal, középkorúakkal, akik gyerekkoruk óta e város lakói, tehát mondhatnám már ideszületett Orosháziak. Az egyik azt mondja, hogy valószínű az okokat ott kell keresnünk, hogy igazi hagyományok, (népművészet, folklór, népiszokások stb.) a Zombáról jött családok aligha, vagy nagyon töredékesen hoztak magukkal, s az is lassan kikopott a mindennapok kemény, zaklatott, faluteremtő munkájában. Másrészt mondják azt is, hogy a Zombáról jöttek, csak összegyülekeztek ebben a dunántúli faluban, Zombán és környékén, hiszen a Rákóczi szabadságharc után igen sokan jutottak erre a sorsra, egy kicsit hontalanok lettek azok a szegénylegények, katonák, akik addig, már az 1600-as évek végétől ahhoz a katonai életmódhoz szoktak, s 1711 után kiszolgálatottak lettek. Éppen ez az idő, amikor Győr környékéről és a Felvidékről az evangélikus hitükhöz ragaszkodó emberek, családok ide érkeztek, s megpróbáltak gyökeret ereszteni.
Ilyen lenne a város első lenyomata, ha megtalálom: ez az ÍRÁS.
Mit is takar ez az alcím? Személyeket, alkotókat, akik írásaikban megrajzolták Orosházát, s olyan előremutató városimázst teremtettek, amely megteremti Orosháza varázsát. Nos, nincs könnyű helyzetem, mert egyrészt ilyen összegző munka, tanulmány, amely a a város és az írás, a könyv (regény és vers, novella stb.) viszonyát feltárta volna. Vajon miért nincs? Nos ez éppen olyan kérdés, mint legutóbb Varga László művész-tanár kiállításának megnyitóján is mondtam: évek, évtizedek óta figyelem az alkotásokat ésaz orosházi evangélikus templomon kívül alig találok orosházi vagy gyopárosi lenyomatokat. Vajon nem vonzó a kép? Talán, nincs olyan tájrészlet, amit érdemes az ecsettel vagy grafikával megörökíteni (bocsánat, de eszembe jutott, hogy talán Alexin Andor volt az, aki metszeteinek sorát készítette a városról is!) De az új művészetben, a fotógráfiában (legalábbisa kiállított alkotásokban) szintúgy nem jelenik meg a városi táj. Valószínű, hogy művészileg nem elég megkapó! Vagy nem túl vonzó már a mai városimázs! Érdemes elgondolkodni a dolgon!Az "Írás"-ra gondolva megpróbálok egy röpke összegzést a művekről, alkotókról, akik írtak Orosházáról. Lehet, hogy most még nagyon is hiányos a leltárom, de idővel kiegészítem.Igérem!
A 19. században (a 18. századról nem beszélek, mert az még a település-teremtés évszázada, Orosházán aligha született írott mű, a hivatalos iratokon túl!) Az 1800-as évek már árnyaltabbak, de itt sem hemzsegnek a rangos alkotások. (Nem igényelték vagy nem buzgolkodott a művészi kényszer errefele!). Az az ember benyomása, hogy ez a város megrekedt valahol a szellemi sugárzásban, vagy inkább nagyon lassan kezdett kibontakozni minden, s a körötte lévők lekörözték a város-falut. Ilyenné teremtették az akkori paraszt-polgárai, gyarapodó iparosai? Kérdés ez bennem. Beszélgettem olyanokkal, középkorúakkal, akik gyerekkoruk óta e város lakói, tehát mondhatnám már ideszületett Orosháziak. Az egyik azt mondja, hogy valószínű az okokat ott kell keresnünk, hogy igazi hagyományok, (népművészet, folklór, népiszokások stb.) a Zombáról jött családok aligha, vagy nagyon töredékesen hoztak magukkal, s az is lassan kikopott a mindennapok kemény, zaklatott, faluteremtő munkájában. Másrészt mondják azt is, hogy a Zombáról jöttek, csak összegyülekeztek ebben a dunántúli faluban, Zombán és környékén, hiszen a Rákóczi szabadságharc után igen sokan jutottak erre a sorsra, egy kicsit hontalanok lettek azok a szegénylegények, katonák, akik addig, már az 1600-as évek végétől ahhoz a katonai életmódhoz szoktak, s 1711 után kiszolgálatottak lettek. Éppen ez az idő, amikor Győr környékéről és a Felvidékről az evangélikus hitükhöz ragaszkodó emberek, családok ide érkeztek, s megpróbáltak gyökeret ereszteni. A gyökéreresztés nem sikerült ott! A dunántúli erős katolikus környezetben a protestáns (evangélikus) kis közösség veszélyeztetve érezte magát és hitét, s ezért vándorolt 1744-ben keletre a jóreménység szigetére talán, vagyis Orosházára. Ideig óráig a "Jóreménység szigete volt Orosháza, az itteni konfliktusok, nehéz és idegen életkörülmények ellenére. Nem al
földi emberek voltak ők, hanem a dunántóli dombsághoz, vagy korábban a felvidéki Kárpátok erdős vidékeihez kötődtek lélekben, s hitük szerint a felvidéki evangélikusság köteléke volt a támaszuk egészen Zombáig. Ám váltani kellett, a korábbi életmódból csak a hit maradt, élésformájuk gyökeresen megváltozott alföldi fölművesek lettek.
földi emberek voltak ők, hanem a dunántóli dombsághoz, vagy korábban a felvidéki Kárpátok erdős vidékeihez kötődtek lélekben, s hitük szerint a felvidéki evangélikusság köteléke volt a támaszuk egészen Zombáig. Ám váltani kellett, a korábbi életmódból csak a hit maradt, élésformájuk gyökeresen megváltozott alföldi fölművesek lettek.Ezért is volt erre nagy keletje többek között a tanyásgazdálkodásnak is, mert az alföldi magyar ember még őrizte a szabad vándorlás korának ízét, nem csupán a racionalis gondolkodás eredménye, hanem a szabadság érzése is szülte. A tanyasi paraszt reggeltől estig élvezte az év minden szakában Isten természetét, azzal együtt lélegzett. Talán ez az út hozhatott volna létre a nyugat-európai vidéki élésmódhoz hasonló, de gyarapodásában biztosított éléskultúrát, de erre már nem kaptak időt, meg kellő támogatást sem. Pedig keményen kellett dolgoznia, hogy élni tudjon, és persze gyarapodni is.
