Három etűd a bűnről - II Ítélet
Forrás: Transindex
A G.- i elmegyógyintézet lakója vagyok, több mint harminc esztendeje. Tudok írni, olvasni, számolni és kivált jártas vagyok a matematikában és zenében, egyedül saját életemre nem emlékszem, két álomerejű emlék kivételével. (…)
Harminc éve élek így. Mint az elvermelt krumpli. De hogy éltem azelőtt? És egyáltalán élek-e még? Ez utóbbi kérdés egyre inkább foglalkoztat. Az egyetlen, ami cáfolni látszik: két emlék, két rettenetes erejű, egész lényemre ráfeszülő emlék.
Az első: Épp jövök haza. Tompa és üres vagyok a veszteségtől. Besötétedésig bolyongtam az erdőben, hogy időt adjak neki a szóváltás nélküli távozásra a kettőnk számára bérelt villából. Holnap én is elutazom, bezárom a házat, leadom a kulcsokat, és vonatra szállok. Erőtlen, mondhatnám kivérzett kézzel nyomom le a félig - meddig idegen, sokáig belakott, de mostanra annál inkább elidegenedett villa ajtaját. A sötét hallban meglepetten látom a keskeny fénycsíkot szobájának ajtaja alatt. Izzó fémszál a küszöbön… Valósággal megvakít. Fáj. Égve hagyta volna a villanyt, miután eltávozott?
Benyitok. A szoba közepén áll, és csomagol. Tesz-vesz, mintha nem is léteznék. Túl vagyunk, messze túl vagyunk minden lehetséges szóváltáson. Úgy látszik már csak jelen lenni tudok, hiszen itt állok a közelében, kalapban, télikabátban, mozdulatlanul. Válaszul erre: abbahagyja a csomagolást, és megvetően leengedi magáról zizegő hálóköpenyét. Tökéletesen idegen nő, minden közönynél idegenebb, csak a fájdalom taposása ismerős mellemben. Képtelenség! A nő merő anyag. Vörös viaszból van egész teste, és két duzzadó melléből émelyítő fogkrém csusszan alá, két lassú, fehér csík. Érzem, amint zsugorodok, és a szoba kőkemény sarkába csapódom, és ordítok: ”Mondd legalább azt, hogy vége van! ” Miközben ravaszul arra gondolok, hogy reggel én is vonatra szállok s miután nagy nehezen sikerül föltornásznom a bőröndömet, hanyatt dőlök a puha, meleg kanapén, s megkönnyebbülök a végső késszúrás előtt, ami után…
A másik emlék, hogy bőrönd nélkül kilépek a villából, s valaki leüti kalapomat. Nem tudom, hányan lehetnek, sötét van, s annyi a bokor, lehet, hogy csak egyvalaki üt -ver, döfköd, tépdes, mintha egy egész tömeg lincselne.
Ma december harmadika van. Pontosan harminc esztendeje, hogy itt lakom. Ez az egyetlen biztos pontom az időben. Hatkor ébresztő. Elsőnek megyek ki a toalettre és épp lehajtom a régimódi faülőkét:” G.R.- t 20 évi kényszermunkára, D.L.- t viszont kötél általi halálra ítélték.” Ők volnának, akik harminc évvel ezelőtt brutális módon megöltek? Tehát mégse élnék? Izgatottan szinte szünet nélkül motyogtam magam elé a mondatot, nehogy bárki meghallgassa és megakadályozhasson.
Harminc éve először vagyok nyugodt. De este az injekció után továbbra is ébren tart heves szívverésem és pattanásig feszült elhatározásom. Meg kell tudnom, meg kell tudnom, hogy élek-e vagy harminc évvel ezelőtt megöltek, pontosan ezen a napon! Az alvó hálóteremből végigosonok a kékfényű folyósón, be az orvosi szobába. Kalap, köpeny a fogason, mintha egyenesen nekem készítették volna oda. Cipő nem kell. Ugyan ki figyeli az ember lábát ilyen rendkívüli esetben?
Süppedő hó az udvaron, a kórházi portás szuszogva alszik a fülkéjében.
A városka telve parkokkal és terekkel. Nyakig begombolt házak és kőfalak. Csupa kő és hó a sötétben.
-- Bocsánat, merre találom a városi könyvtárat?
A fejkendős asszony leteszi a kosarát, úgy mutatja kesztyűs kezével, merre menjek.
Hatalmas park, csodálatos kastély. Puha és meleg ablaksorok.
-- Kérem, a harminc évvel ezelőtt archivált újságok érdekelnének…
A fiúnak halszeme van:
-- Tessék fölmenni a második emeletre. Balra az első ajtó.
Fölmegyek a piros szőnyegen, és benyitok a rézkilincses szárnyas ajtón. A mennyezeten freskók és cirádák; a falak mentén emeletes könyvespolcok. A süppedő szőnyegen elbűvölten állok a selyemernyős lámpák fényében meggörnyedve ülő tudós kutatók háta mögött. Árnyszerű, előkelő inasok zajtalanul kávét és italokat szolgálnak ki az újságok és könyvek mellé. Egy hamutál szélén cigaretta füstöl. Az egyik őszülő inas észrevétlenül mellém lép.
-- Szeretném az 1949. december 3-i újságokat látni. Ha lehet az esti különkiadást és találomra megindulok az asztalok között. Egy üvegezett kiugróban virágmintás fotel.
-- Parancsol fogyasztani valamit?
-- …egy pohár vörösbort, talán…
Nem szabad leülnöm a fotelbe, de máris ellenállhatatlanul beleroskadok. Mi az,
ami a bűnben oly pihentető? Az előbb még este volt a parkban, most meg leonardói alkonyat, barna faágak ékírása mögött mennyei hegek és vérfoltok.
-- Talán rosszul van? -- Az őszes inas kérdez. Csésze kávé és egy elsárgult újság a guruló asztalkán. A kezemre nézek. Csupa alvadt sötétség. Nem merek semmihez se hozzáérni, de végre kipihenhetem magamat, és egyelőre ez is több, mint elég.
Az inas az ablakhoz megy és kinyitja, hogy levegőt kapjak. A kert most már lángol. Nem a park, egy régi kert. Az a kert. Piros – fekete foszlányokra gyűröm, tépem, maszatolom az újságot és az ablakpárkányba kapaszkodom. Harminc év óta először sírok:
-- Inge’ Semmit se értek, semmit se tudok. Inge… Drágám, mindent értek és mindent tudok már.
A kert kialszik, és vele a park is. A teremben mindenki engem néz. Mezítláb állok a szőnyegen. Tekintetem az olvasók, a kopasz fejem és piszkos nagyujjaim között repked, míg végre minden megáll, akár egy fényképen. Ezt az eleven hús – vér fényképet veszi kezébe az ősz inas, aki az előbb kiszolgált, és ezzel a fényképpel a kezében a könyvtár egyik sarkában égő gyertyához megy, és a fénykép sarkát meggyújtja. A fénykép életnagyságban lángba borul és elég.
Forrás: Pilinszky János: Széppróza, Osiris, Budapest, 1998)
