Megint egy új év.
Számolgatom a januárokat, sorbaveszem, hogy milyenek voltak, amióta számolgathatom őket! Voltak köztük havasok, meg hó nélküliek, de leginkább arra emlékszem , hogy sohasem éltem úgy meg a napot, hogy ne terhelték volna nyomasztó gondok.
Amire emlékszem így hirtelen : 1943 telén Kolozsváron laktunk még, s szilveszterre a Mikó kertbe mentünk, mert itt vannak a klinikák, s anyai nagyanyám akkor éppen ott lakott, egy szolgálati lakásban fent a dombtetőn. Itt töltöttük ezt az estét, de ekkor már mindennaposak voltak a légiriadók, bőgtek a szírénák, s gyakorta mentünk óvóhelyre... Kellemes volt az este, aztán ott is aludtunk, ami megmaradt bennem az a vaníliás cukor illata, amit rászórt Ilonka mama a pozsonyi kiflire. De aztán megszólaltak a szirénák, s mindenki rohant az óvóhelyre. Nagyanyámmal én a lakásban maradtam, mert már nem volt idő lerohanni a lépcsőn. Egy bomba éppen az épületet találta el, ahol betonmedencék voltak, tele vízzel és azokban békák és halak a medikus hallgatóknak kisérletezésre. A medencéket mind elmozdította a lepottyant robbanószerkezet, de senkinek nem esett baja.Még igen kicsi voltam, úgy négy éves, s a nagyok beszédeit csak félfüllel hallottam, a bajról beszélgettek. S akkor már tudták, hogy a románok visszavesznek bennünket, ha netán Kolozsvár ismét az övék lesz.
Azt hiszem, hogy 1944-ben már nagy volt a baj, apám már akkor katona volt Cegléden majd Pesten, s októberben elözönlötték a várost az oroszok, s mellettük jöttek diadalmasan a román seregek is. S mi ott laktunk Ilonka nagymamánál, aztán november tájékán a klinika krematóriumába költöztettek bennünket, biztonsági okokból, a szabad prédaszedést engedélyezett katonák elől. Ott fegyveres katona vigyázta a bejáratot, hogy az arra ténfergő orosz katonák nehogy ide beszabaduljanak, ahol asszonyok, lányok gyerekek és öregek várakoztak valamire...! Anyám néha kimerészkedett, s egyszer elment a Kerekdombra is, ott laktunk valójában, de sírva jött vissza, semmink sem volt már. Kifdosztották a lakást, a bútorokat elvitték, ami maradt összetörték, a nyulakat, tyúkokat mind elpusztították... Ott álltunk ahogy mondani szokás "egy szál ingben s pendelyben...!"
S ez volt a "felszabadulásunk".
Persze mindez nagyon rég volt, nekem is csak úgy eszembe jutott.
De még sok esztendő fordulóját sorolhatnám, s vele a sok hazugságot, amit belénk akartak verni... Sokunkba sikerült! Én mindig kételkedtem a dolgok biztosnak tűnő ígérgetésénél. Ma sem hiszek semmiféle igéretben.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése