Szeptember

Ambivalencia

Röpülnek a napok, már megint sárgulnak a levelek, már megint becsengettek (No nem nekem! Pedig de szívesen mennék még mindig irodalmat tanítani! De kinek kell! Ma már már nincs rá szükség!). Szóval elment megint egy év szinte, s rosszul érzem magam már megint. Szeptember! Eljött a gyerekek szellemi gyarapodásának újabb időszaka, itt van ismét az iskola hívó szava. De mifelénk inkább kezdődik, kezdődik az acsarkodás kora! Vagy még ez is a folytatás?... Ki tudja! De fáj! Nagyon fáj!

Repülnek a napok, elszállnak a fecskék, és a mi kis városunkban ismét gyarapodnak a pengeváltások, politikai üzengetések. Én azt gondoltam (kis naív!) az iskolanyitást minden politikai szervezet egy-egy szép verssel vagy szép szavakkal megfogalmazott üzenettel kezdi. No azért itt nem tartunk! El sem jutunk eddig itt, talán soha!

Két dolog jutott eszembe Orosházán, ahogy lassan őszbe vált az orosházi kánikula. Egyrészt merre haladunk? Másrészt miért ennyi a rosszindulat. Hej, szegény Orosháza!

Aquinoi Szent Tamás üzenetét küldöm, hogy csititgassam magam, magam: "Senki nem tud örülni, ha nincs benne szeretet" József Attila azt mondta: Én túllépek e mai kocsmán..."

Így nem is fecserelem tovább a szót, inkább idejegyzek néhány szép szeptemberi verset. Üzenetek, mindenkinek, de mivel igen kevesen szeretnek olvasni, így hát leginkább magamnak címzem azokat.

Kosztolányi Dezső: Szeptember elején

A hosszú, néma mozdulatlan ősz
Aranyköpenybe fekszik nyári, dús
játékai közt, megvert Dárius,
és nem reméli már, hogy újra győz.

Köröskörül bíbor gyümölcse ég,
s nem várja, hogy kedvét töltse még,
a csönd, a szél, a fázó-zöldes ég
fülébe súg, elég volt már, elég,
s ő bólogat, mert tudja-tudja rég,
hogy ez az élet, a kezdet a vég.

Nekem se fáj, hogy mindent, ami szép,
el kell veszítenem. A bölcsesség
nehéz aranymezébe öltözöm,
s minden szavam mosolygás és közöny.

Tóth Árpád: Őszi kérdés

Jártál-e mostanában a csendes tarlón este,
Mikor csillaggal ékes a roppant, tiszta tér,
S nagy, lassú szekerek ballagnak haza, messze,
S róluk a szénaillat meghalni visszatér?

És fájt-e, amíg nézted a nyárfást révedezve,
Hogy reszket agg fejük, az ezüstösfehér,
S hogy édes életednek újra egy éve veszve,
Mert viszi már szeptember, a nagy szénásszekér?

S ültél-e elfáradva kemény, útmenti kőre,
Merőn bámulva vissza az elvakúlt időkbe
És feldöbbenve: jaj! ha most ledőlnél halva!

S eszméltél-e fel árván az éji hidegen,
Mikor a késő szellő, mint kósza, idegen
Eb, lábadhoz simúlt s bús kezeidet nyalta?