Táncsics és Orosháza
Orosháza tele van költött legendával, amelyek élnek, sőt sokan éltetik, előnyt kovácsolni akarnak belőle. Szeretem a legendákat, de csak az igazakat. A számos orosháziból, most egy Táncsics-sorslegendát adok közre. Ez nem más, mint Táncsics életének értékelése. Érdemes töprengeni! Mennyit adott? Mit adott! De tiszteljük azért őt, mert legenda lett ám .... Egy dolog azonban tény: az ifú Táncsics radikális forradalmár volt:"Táncsics életműve híd: összeköti a reformkori radikális jobbágyfelszabadító s függetlenségi törekvéseket a kialakuló szocialista munkásmozgalommal. Olyan paraszti forradalmár ő, aki elsőnek talált szövetségesre a munkásságban. Jakobinus parasztapostol és korai munkásvezér egy személyben.
Móra Ferenc: A szabad sajtó rabja
Táncsics Mihály (1799-1884) író, politikus
Táncsics Mihálynak hívták. Született 1799 április 29-én. Ez benne van a lexikonban is, meg a Szinnyeiben is. Nem volt nehéz megállapítani a születési dátumát, mert azt ő maga följegyezte az önéletrajzában. De mivel, mint a legtöbb ember, Táncsics se volt olyan előrelátó, hogy a halála napja följegyzésével is megkönnyítette volna a kutatók munkáját, az már nincs benne az okos könyvekben. Csak annyit mondanak, hogy meghalt 1884-ben. A kíváncsiak kedvéért én is idejegyezhetem, hogy június 26-án halt meg - de hát ki kíváncsi „a szabadsajtó rabjá"-ra? Egész bátran ráfestheti minden márciusi szónok a történelmi tablóra, nem hozza zavarba senki azzal a kérdéssel, hogy hát azután mi lett vele?
Táncsics Mihály már csak ezért is szimbólum. Mindenki emlegeti, de senki sincs vele tisztában.
Veszprém megyei , ácsteszéri jobbágy fiának született, libapásztorkodott, kanászkodott, a falusi takácsművészetet is kitanulta, aztán a falusi kosta segédje lett, és tanította a magánál kisebb suhancokat az i betűre, bemutatván az ősi módszertan szerint, hogy „kis igényes, gácsérfarkú, egy puntum van fölötte". Amerikában az ilyen gyerekekből lettek a Franklin Benjáminok, minálunk az ilyenekből lettek a Violák, az alföldi haramiák. Már huszonnégy esztendős volt, mikor be akart iratkozni a latinba, mert nem volt forróbb vágya, mint hogy ő megérthetné a papot, mikor az a misében az Istennel beszél. Két-három iskolából is gorombán elkergették azzal, hogy az ilyen vén kamasz már menjen kapálni, Kecskeméten aztán mégis megnyílt előtte a paradicsom kapuja. Egy-két esztendőt végzett is, de akkor beleunt abba, hogy a direktor mindig kendnek szólította, hátat fordított a kollégiumnak, és lett belőle peregrinus. Bejárta az egész országot, s élt a keze munkájából hol mint takács, hol mint kertész, mikor pedig a szerszámot letette, akkor nekiült könyvet írni. Írt ábécét is, történelmet is, természethistóriát is, nyelvtant is, hol magyart, hol németet, s a negyvenes éveknek nem volt felkapottabb tankönyvírója, mint ő.
Addig nem is lett semmi baj se, míg katekizmust nem írt, de hát a katekizmus sokszor bajt csinál, különösen az olyan, mint a Táncsicsé volt.
- Minthogy Isten bennünket akaratunkon kívül és tudtunk nélkül teremtett és e földre helyezett, nekünk természeti jussunk van annyi földhöz, amennyiből meg tudunk élni. Márpedig némely nagyúrnak lóiskolája meg kastélya vagy mulatókertje is nagyobb, mint némelyikünknek a földje, amiből családjával élnie kell, s még a kastély urának adóját is fizetni belőle - most már azt mondjátok meg, paraszt társaim, hol itt az igazság?
Ilyen kérdések voltak Táncsics katekizmusában már a negyvenes évek derekán, és ezért került rabnak Budára, a József-kaszárnyába. (Akkor halt meg az első gyereke, annak a temetésén már nem lehetett ott.) Onnan hurcolta át egy év múlva, a bilincstörő napon, a tömeg Pestre, a vállán, égő fáklyák közt, a szabadság éltetése közben. A Nádor-fogadó legszebb szobájába vitték, Barabás lerajzolta azon rongyosan, néhány ezer forintot összegyűjtöttek a számára, és nevét széthordta a hír a Kárpátoktól az Adriáig. A képét sokszorosították, vezércikkeket és verseket szavaltak róla, a forradalom szimbóluma lett belőle.
Az is maradt a jámbor, előbb kezdte és tovább csinálta a forradalmat, mint a komoly emberek, és hitt benne még akkor is, mikor már ő is csak olyan emlékké vált, mint a Kossuth-bankó.
Ahelyett, hogy a nemzeti adományból földet vett vagy boltot vásárolt volna, vagy csapott volna belőle nagy dínomdánomot, vagy elkezdett volna vele kupeckedni, vett egy kis nyomdát, és megindította a Munkások Újság-ját.
Soha naivabb és becsületesebb magyar lapot nem csináltak. Úgy szólította meg az olvasóit, ahogy őt hívta valaha a kecskeméti direktor: „Hallják, kendtek!" Siklóson is azt fejtegette a választóinak, akik mandátumot adtak neki az első magyar parlamentbe, hogy most már nem lesz se báró, se gróf, se nagyságos, se méltóságos, csak „kend" lesz, mert nincs annál szebb titulus a világon. De a siklósi parasztok azt mondták rá, hogy az nagyon parasztos, már akkor inkább csak „kegyelmed" legyen.
Hanem a szentesi olvasója szaván fogta. Negyvennyolc végén azt írta Táncsics egy vezércikkében: „Mi a jog? Mikor azt tehetem, amit akarok". Erre kapott Szentesről egy levelet, amelyben csak ez volt írva: „Hallja kend, szamár kend!" Becsületesen lenyomatta ezt is a lapja december 14-i számában, csak éppen csillag alatt ezt a szerkesztői megjegyzést fűzte hozzá: „Szerkesztő ellenkező nézeten van".
Világos után tudta, hogy kötél vár rá, már csak mint szimbólumra is, de azért nem emigrált. A megedzett, hányt-vetett régi peregrinusnak nem volt lelke hozzá, hogy a családját elhagyja. Nyolc esztendeig szaglásztak utána, a Prottmann kopói, és nem találtak rá. Mikor 1857-ben kihirdették az általános amnesztiát, és ő is jelentkezett a rendőrfőnöknél, az azt mondta neki:
- Csak arra vagyok kíváncsi, hol lappangott ön ennyi ideig, mikor mindent tűvé tettünk érte?
- Itt voltam Pesten.
- Az lehetetlen.
- A saját házamban.
- De hiszen ott is nagyon sokat kerestük.
- Hallottam én azt mindig a föld alatt. Nyolc esztendeig egy veremben laktam az udvaron, csak éjszaka jártam ki levegőzni.
Ez bizony rosszabb volt a legális rabságnál. De hát jutott neki még abból is: 1860-ban a megamnesztiázott forradalmár megint törvény elé került, tizenöt évi súlyos börtönre ítélték és a citadella kazamatáiba dugták. Igen meg volt vele elégedve, mert attól félt, hogy Olmützbe vagy Josefstadtba viszik, s ott ha elrothad, idegen föld közé keveredik a pora. Márpedig az állítólagos első magyar kommunista ennél borzasztóbb gondolatot nem ismert.
Évekig türelmesen viselte a fogságot, csak azért könyörgött, hogy legalább egyszer eresszék be hozzá öreg feleségét, fiatal leányát. De hát a Habsburg-birodalom biztonsága érdekében nem teljesíthették a kérését. A rabsága ötödik márciusában azonban kéretlen is megláthatta a boldogtalanokat.
- Gyerünk, Táncsics, sétálni! - zörgetett be hozzá a prófosz. - Elmegyünk magukhoz.
Természetesen láncot vertek a veszedelmes emberre, akinek már akkor alig volt jártányi ereje, és szuronyos katonák vitték át Pestre - hajadon lánya koporsójához. A mellett találkozott öt percre az apa és anya, aki öt évig nem látta egymást.
Aztán visszament a kazamatákba, és ott senyvedt még két esztendeig. Mikor Andrássy Gyula a nagy kibékülés örömére kiszabadította, megint március volt, és a pesti lelkes ifjúság megint a vállára vette Táncsicsot. Nemcsak mint szimbólumot, hanem mint elvilágtalanodott embert is. (Szolgálati ideje emlékére a vakságot hozta el a kazamatákból.) Hanem pénzt most már nem gyűjtögettek a számára. Akinek olyan történelmi múltja van, mint neki, az már megélhet abból is. Annak pedig az a módja, hogy valaki vegye emlékül azt a nagy nyaláb kéziratot, amit a sajtószabadság rabja a börtönében összeírt.
Úgy látszik, a nemzet nem nagyon tolongott a szent öreg relikviáiért, mert elég jutányos áron kerültek a Teleki Miksa gróf birtokába: ötven forintot adott értük. Igaz, hogy másra nem is voltak valók a kéziratok, csak relikviáknak. A vak ember görbe sorait és ákombákom betűit annál kevésbé lehetett elolvasni, mert a tapintása sokszor megcsalta, s a sorok vége nem a papírra íródott, hanem az asztalra. De igen mindegy lett volna az, ha csupa szépírási mintákat kalligrafált volna is: Táncsics Mihály és a kiegyezés kora már nem érthették meg egymást.
1870-ben Orosháza megválasztotta követjének, föl is járt a parlamentbe, egyszer-kétszer föl is szólalt, de mindig baj volt vele, mert mindig a negyvennyolccal hozakodott elő, pedig sohse volt napirenden. A következő választások után el is ejtette a saját pártja is, a szélsőbal, s most lett azután Táncsics Mihályból emigráns, hetvenegy esztendős korában. A vidéki tisztelőkhöz emigrált a fővárosból, hol Cegléden, hol Komáromban tengődött.
A vak aggastyán, mikor mindenütt tehernek érezte magát, megint csak visszament Pestre szemérmes koldusnak és szimbólumnak, ami külön-külön is nehéz mesterség, hát még együtt! Volt egy napja az esztendőnek, amikor megéljenezték a Múzeum előtt, egy-egy dalárda estélyt is rendezett a tiszteletére valamelyik külvárosi kocsmában, néhány forintot összetányéroztak ilyenkor a számára: ez az egyetlen ünnep volt a Március 15. A többi háromszázhatvannégy nap hétköznap volt, ilyenkor föl kellett ölteni télben-nyárban az avult kerekköpenyeget, föltenni a nagyszélű karbonári kalapot, fölnyalábolni egy hónaljra valót Táncsics Mihály összes munkáiból, és a nagy görbe botra támaszkodva bekocogni a jó emberekhez:
- Egy-két könyvet hoztam megtekintésre. De az igazat megvallva, azt szeretném ám, ha megvennék őket...
A görbe bot nélkül nem tudott járni, azzal tapogatta az utat, az volt az egyetlen támasz és a legnagyobb ellenség. Mert ahol az emberek meghallották a görbe bot kocogását, siettek becsukni az ajtót bosszús morgolódással:
- Ejnye, már megint az öreg Táncsics! Hiszen nincsen most Március 15...
Tíz esztendeig élt még szenvedései felesével az irgalom morzsáiból, amiket a magyar írók segélyegylete, egy-két kispénzű ellenzéki képviselő meg néhány bohém juttatott nekik. Egyszer a fővárostól is kijártak a számukra ötven forintot, csakhogy ezt az újságban is kiírták - s a végrehajtó előbb ott volt, mint a pénz.
Mikor Eötvös Károly pár hónappal a halála előtt meglátogatta, akit arra kért meg, hogy nagy befolyásával protezsálja be őket a szegényházba, akkor a Soroksári úton lakott egy udvari szobában Isten két szegény öreg verebe.
- Hát egy kis ennivaló is kellene, ugye, meg egy kis ruha is? - nézett körül Eötvös elborult szemmel a nyomortanyán.
- Ruha? minek az már nekünk? - fakadt ki elkeseredetten az asszony. - Én nem bírok kimenni a szobából, ő nem bír kijönni az ágyból.
„Ő" elgondolkozva meredt a reggeli napba világtalan szemeivel. Utolsó könyve foglalkoztatta az „első magyar kommunistát". Azt akarta benne bebizonyítani, hogy a magyar nemzet a világon a legrégibb és az fog élni a világon a legtovább. De csak az első felét bírta bevégezni a könyvnek...
A gyászjelentése egy röpcédula volt, ezzel a tömör szöveggel: „Táncsics Mihály népíró meghalt, ma délután 6 órakor temetik". A „Táncsics-bizottság" csinálta a gyászjelentését. Az is temettette el: derék, becsületes kalaposok, vargák, szabók, kötélverők, tímárok, azok a polgárok, akiket az akkori népgyűlési pátosz „iparoskeblű honfitársak"-nak szokott nevezni...
Megjegyzés: Úgy tűnik Orosháza nem volt túlzottan hálás Táncsicsnak a maga korában. Nem tudom, hogy napjainkban meg szoktak-e emlékezni, s mikor vittek virágot a sírjára a budapesti nyughelyére! Azt tudom, hogy a ballagó diákok időnként tesznek virágot a szobor talapzatára. Március 15-én talán kap néhány tavaszi szegfűt is...
Itt az 1950-től lett aztán egyfajta Táncsics-kultusz, de az is inkább külsőségekben lett kultusz, mint valójában, hiszen az egykori 
evangélikus gimnázium államosításával az állami gimnázium neve Táncsics Mihály lett. Persze az is ad hoc-szerű volt, hiszen több név is felmerült, mint névadó, de elvetették sorra. Táncsics egy kicsit mindenen felül állt, s jó őskommunistának bizonyult. Három szobrot is kapott Orosházán, mind a szocreál stílusban készült. A három szoborból kettő Orosházán van (az iskola előtti parkban, a másik az iskola előcsarnokában, a harmadik szobrot Orosháza a kisbéri gimnáziumnak ajándékozta, melyet az iskola udvarán avattak fel. Tudni való még, hogy a 90-es évek közepéig még ápolták emlékét az ún. "Táncsics Biennálék" keretében a Táncsics nevét viselő középiskolák kétévente megrendezett tantárgyi és sportvetélkedőin, talákozóin, de már az sincs.
Táncsics megkopott szimbólum lett, ún. munkásmozgalmi szimbólum, ám igaz, hogy képviselősége alatt a községért túl sokat ő sem tett.
Valójában képviselősége jelképes volt, hiszen a sok börtön után képtelen is volt tenni valamit, akkorra már 71 éves volt, s beteg, rokkant ember. Orosháza felemelésére nem igen volt ereje, talán egy kor tette olyanná, mint ahogy Kerti Károly ábrázolta festményén a szónokló Táncsicsot.
Ma már inkább csendes legendaként emlegethetjük őt, távol áll már a forradalmár lázadónak beállított Táncsics kép, s sajnos bizonyos értelemben nem is igaz. Jámbor, idealista volt ő, s mindig veszített...
Táncsicsról ismereteink bővítéséhez még egy kis dolgozat álljon itt:
Táncsics Mihály (Ácsteszér, 1799. ápr. 29.- Budapest, 1884. jún. 24.)
Sokgyermekes jobbágycsaládban született, egy Bakony széli falucskában, Ácsteszéren. Szülei telkesgazdák, akiknek kemény küzdelmei a megélhetésért jelentősen befolyásolták Mihály későbbi politikai nézeteit. Érdekes, hogy anyja szlovák, apja horvát származású, amely kiváló példa a reformkori magyar társadalom nemzetiségi sokszínűségére. Szombathelyen takácsként szabadult, ami azt jelentette, hogy már nem mint takácsinas dolgozott, hanem megkapta a mesteri rangot. 1818-ban beiratkozott a budai tanítóképzőbe, ahol többféle tantárgyat tanult, nem utolsó sorban pedagógiát, ezen belül is nevelés- és oktatástant, valamint módszertant. Ennek elvégzését követően szolgadiákként végezte gimnáziumi tanulmányait. A pesti egyetemen jogot tanult, de tanulmányait nem fejezte be. Ezután érdeklődése az irodalom, és Horváth István hatására a magyar nyelvészet felé fordult. Horváth István reformkori nyelvészet egyik kiemelkedő egyénisége, s a Magyar Tudományos Akadémia egyik alapító tagja. Hogy megélhetését biztosítsa, Bács vármegyében a báró Szalmássy, Dukán és Pesten a Rudnyánszky családnál. 1835-ben Kolozsvárott gr. Teleki Sándor mellett nevelő volt. Egy ideig a gyermek Kállay Bénit is nevelte, talán Táncsics lehetett az, aki felkeltette a leendő közös külügyminiszterben és Boszniai kormányzóban a nyelvészet, a török és balkáni nyelvek iránti érdeklődést.
Táncsics első nyelvészeti munkája, A magyar nyelv 1831-ben jelent meg. Nyelvészeti kérdésekkel foglalkozó művei élénk vitákat váltottak ki. Számos kiadást megért tankönyvei viszont népszerűek voltak. Német nyelvkönyve példamondatai mindenesetre erős politikai töltetet hordoznak ("Minél nagyobb a nemesek szabadsága, annál nagyobb a jobbágyok szolgasága" – a hasonlító szerkezeteknél)
Az 1830-40-es években a cenzúrával való összetűzései, a fiatal, haladó gondolkodású írókkal, költőkkel (Garay János, Horárik János, Kunoss Endre), valamint a reformkori politikai irodalommal való megismerkedése érdeklődését egyre inkább a politika felé fordították. Első regényében, a Pazardiban, amelyet röviddel megjelenése után elkoboztak, az arisztokrácia pazarlását ítéli el. Erősen didaktikus, oktató jellegű ez a mű, mint minden regénye, de bízik az emberek javulásában, aminek bizonyítékaként Pazardi fia dolgozni kezd, nevet változtat és Munkásivá válik. Hasonló a Rényképek című gyűjteménye is. Az 1830-as években írt irodalomregényeiben és cikkeiben, valamint a Természet c. lapban a Széchenyi István által megfogalmazott polgári átalakulás programját népszerűsítette. 1841-től, a Pesti Hírlap indításától, Kossuth Lajos híve lett, amely mutatja politikája radikalizálódását.
A cenzúra miatt többnyire külföldön kiadott politikai röplapjaiban és népkönyveiben következetesen küzdött a reformellenzék programjának elfogadtatásáért és megvalósításáért. Legismertebb műve ebből az időből a Sajtószabadság nézetei egy rabnak, amelyben erősen bírálja a cenzúra munkáját. Ezt a művét, természetesen, külföldön sikerül csak kinyomtatnia, itthon viszont igazi hírnévre tesz szert. A Népkönyv című művében elsőnek mondta ki, hogy az önkéntes örökváltság megváltása az állam feladata, melynek jövedelmeit a közteherviselés fedezte volna. Ezenkívül szorgalmazta, hogy meg kell szüntetni a kiváltságokat, a nemesi előjogokat, s teljes jogegyenlőséget kell biztosítani.
1846-ban Nyugat Európában járt, hogy cenzúra nélküli kiadót találjon műveinek. Bejárta a német városokat, majd Párizst és Londont. Hazatérése után barátaitól értesült arról, hogy körözik, s ezért Horvátországban, gróf Batthyány Kázmér (Batthyány Lajos unokatestvére) bródi birtokán húzódott meg. Itt írta Kossuth számára az ellenzék márciusi konferenciájára a Nép szava, Isten szava című röpiratot, amelyben a rendeket határozott cselekvésre szólította fel. Ezekért a nézetekért eljárást indítottak ellene, majd 1847 márciusában letartóztatták és sajtóvétség címén elítélték. A budai helyőrségi börtönbe került; a Budai Várnegyednek ez az utcája ma az ő nevét viseli. Innen 1848.március.15.-én a pesti nép szabadította ki. 1848-49-ben a népképviseleti országgyűlésben a siklósi választókerület képviselője. 1848 április 2 és december 29 között a parasztok és munkások érdekeit képviselő Munkások Újsága c. hetilapot adott ki. Ebben jelentette meg a Nép szava Isten szava munkáját. Radikális forradalmi követelései és hangneme miatt újból hevesen támadták, lapját betiltották, őt magát megkísérelték elszigetelni és lejáratni.
A szabadságharc leverése után 8 évig bujkált, közben a császári bíróság ítélete alapján in affigie, azaz jelképesen felakasztották. Felesége saját házuk alatt kialakított pincelakásban bújtatta, ahonnan csak 1857 májusában, az amnesztia kihirdetésekor jött elő. Ez idő alatt Táncsics Mihály családját állandóan segítette Kállay Istvánné, Kállay Béni anyja.
1857 után az önkényuralom elleni ellenállásra buzdított és felkelést készített elő. 1859-1860-ban a Habsburg-uralom megdöntésére felhívó Forradalmi kátét készített s terjesztett kéziratos másolatban. Az 1860 március 15-i tüntetés szervezése, valamint röpiratainak terjesztése miatt elfogták, 1860 szeptember 1-jén felségsértés vádjával a császári törvényszék 15 évi börtönbüntetésre ítélte.
A kiegyezés után már csaknem vakon szabadult a börtönből. 1869-72-ben az orosházi választókerület képviselője; követelte a választójog kiterjesztését, az egyház és az állam szétválasztását, a vagyoni cenzus eltörlését és a zsellérek földhöz juttatását. 1869-től az Általános Munkásegylet elnöke, s Arany Trombita című lapja 1869 júliusától az egylet közönye volt. Helytelenítette az Általános Munkásegylet internacionalista jellegét, ezért 1870 júniusában lemondott elnöki tisztéről, de a munkásmozgalommal kapcsolatát nem szakította meg.
1872-ben visszavonult a politikai élettől, és a nyelvészeti kérdésekkel, a nemzetiségek magyarosításának terveivel, utópista rendszerek kidolgozásával foglalkozott és előkészítette összes művei gyűjteményes kiadását; ennek nyomdaköltségei miatt azonban teljesen tönkrement, és házát is elárverezték.
Ekkor fejezte be az 1850-ben elkezdett, legismertebb és ma is élvezettel olvasható munkáját, az Életpályámat. Különösen gyermek- és ifjúkor leírása, a szülőhely, a bakonyi falu szokásainak ismertetése és külföldi vándorlások rajza jelenik meg a műben. Nyelve, stílusa is árnyaltabb, a vallomásos hang változik önironikus, olykor szatirikus hanggal. Méltó befejezése egy életműnek.
Élete végén a parasztságot már nem tekintette a létező társadalom-gazdaság viszonyok megváltoztatására alkalmas erőnek, a munkásosztályt viszont csak a távoli jövő politikai tényezőjének tekintette, ugyanakkor a dualista rendszert mindvégig elvetette.
Ratkóczy Péter XI. A Táncsics Mihály Bencés Gimnázium
Források:
•Új magyar életrajzi lexikon; Markó László (fsz.); 2007; Helikon kiadó; 606-607 old.
•Magyar kódex – Reformkor és kiegyezés; Szentpéteri József (fsz.); 2000; Kossuth kiadó; 43. old.
•Így élt Táncsics Mihály; Gerencsér Miklós (írta); 1975; Móra könyvkiadó
•Mik a vörös republikánusok és mit akarnak?; Táncsics Mihály; 1978; Magvető kiadó
Bölöni György pedig így ír Táncsicsról:Ki volt Táncsics Mihály? A régi Magyarországon azt tanították róla, hogy 1848. március 15-én a forradalmi nép, Petőfi Sándorral az élen kiszabadította budai börtönéből. De Táncsics Mihály nemcsak a márciusi események hőse.Sokkal több annál: negyvennyolc küzdelmeiben legnagyobb alaja a magyar népszabadságnak.
1799. április 21-én született a Veszprém-megyei Ácsteszéren. Háromszáz éve volt már akkor, hogy a magyar urak a lázadó parasztok vezérét, Dózsa Györgyöt, tüzes trónra ültették, izzó vaskoronával megkoronázták. Azóta századokon át nem volt a szegény parasztoknak - akik a földesurak földjén rabszolgához hasonló jobbágysorban éltek - pártfogója és szószólója. Elnyomatása elleni igazáért Táncsics Mihályban szólalt meg újra a magyar nép.
Táncsics Mihály is jobbágynak született, olyan parasztnak, aki kicsiny földjéért, amit magának megművel, vagy a házért, melyben lakik, egész éven át ingyen szánt, vet, kaszál, arat a földesúrnak. (...)
Legénykorában Táncsics is földesúrnak szolgált és ugyancsak csattogott hátán a munkafelügyelő hajdú mogyorófa pálcája. A jobbágyságot eltörölte a negyvennyolcas forradalom, a fiatal Táncsics azonban még előbb, saját erejéből szabadította fel magát a nehéz jobbágysorból. Volt pásztorfiú, takácsinas, falusi tanítósegéd, urasági nevelő, és mind magasabb és magasabb műveltségre képezte magát, egyetemet végzett, megtanult németül, angolul, franciául, eredetiben olvasta a felvilágosodott külföldi írók munkáit s végül maga is írni kezdett. Kezében az eszmék fegyverévé vált a toll.
Könyveit azonban az osztrák cenzúra nem engedélyezte vagy elkobozta. Így aztán a könyvek, melyek sajtószabadságot, törvény előtti egyenlőséget, közteherviselést, csupa olyan eszmét hirdettek, melyeket veszedelmeseknek ítélt az akkori kormányhatalom, nem juthattak el a nemzeti életet elnyomó osztrák uralom és a magyar nagyurak haladást gátló, elavult rendje miatt az olvasók közé.
40 éves volt már, amikor rászánta magát, hogy írásainak külföldön szerez kiadót. Szegény ember volt, így gyalog vágott neki a világnak: bejárta Ausztriát, Németországot, Hollandiát, Belgiumot, Franciaországot és eljutott Angliába is. Szabadságeszmékkel megtelve tért haza és nekifogott az írásnak. Az 1848 előtti idők voltak ezek, recsegett-ropogott az ország ócska rendje, sarkából készült kifordulni a régi világ.
A legnagyobb magyarok: Széchenyi, Wesselényi, Eötvös, Kossuth munkálkodtak azon, hogy ez a kevés kiváltságosakat éltető, de milliónyi dolgozót sorvasztó rend megváltozzék. Ezek közé a nagy hazafiak közé soroljuk Táncsics Mihályt.
Lelkesen állt szolgálatába minden ügynek, melynek a nemzeti érdeket és a haladást látta. Az akkor még nagyon német Pesten és Budán hirdetője volt a magyar nyelv ápolásának, tanított, nyelvtanokat, sok iskoláskönyvet írt az akkor induló magyar nyelvű oktatás számára. És igazi népnevelő lett.
Kossuth Lajos negyvennyolc előtt a magyar iparosodás elősegítésére Védegyletet alapított. Leglelkesebb tagjai ennek Petőfi Sándor és Táncsics Mihály lettek. Petőfi versben Táncsics cikkekben buzdított a magyar iparcikkek használatára. A hazafiak azzal mutatták ki nemzeti érzésüket, hogy hazai holmikat használtak és hazai kelméből készült magyaros ruhában jártak. Petőfi is magyar kucsmában, nyakbavető mentében, kezében csákánnyal járta a pesti utcákat a német divatú, cifra, úri nép között. Táncsics pedig hazai szövetből magyaros szabású darócruhát öltött és éveken át megmaradt ebben a viseletben.
Alig érkeztek Pestre a külföldön megjelent könyvéből - "Népkönyv" volt a címe - az első példányok, Táncsicsot perbe fogták és a budai börtönbe zárták. Innen szabadította ki a negyvennyolcas ifjúság. A sajtószabadság megszületésével Táncsics most már szabadon írhatott. Lapot alapított, a "Munkások Újgágjá"-t, melyben utat nyitott a parasztság és a munkásság követeléseinek. Egyszerre népszerű ember lett, a magyar nép benne látta kívánságai hirdetőjét és bátor védelmezőjét, három helyen is képviselővé választották.
Már 48 előtt is ő volt a legradikálisabb, a nemzeti szabadság mellett társadalmi reformokat is követelt. Most sem elégedett meg a jobbágyok felszabadításával: a földesuraknak a felszabadított földekért nem volt hajlandó váltságdíjat fizetni. Nem akart Habsburg-uralmat, de nem akart nemesi uraskodást sem. A mindenrangú jobbágyok felszabadítását hirdette, és követelte, hogy a földesurak adják vissza azokat a földeket és legelőket, melyeket századokon át jogtalanul elfoglaltak a szegényparasztoktól.
Nagy érdeme, hogy sohasem választotta külön a parasztság és munkásság sorsát, hanem azok közös összefogását hirdette. És azt hirdette, ami azóta megvalósult hazánkban, hogy "azé a föld, aki azt megműveli". azt akarta, hogy ne a here urak, hanem a dolgozók kezében legyen a hatalom, ő úgy mondta, hogy "nemzetté akarja tenni a népet". Így lett a népi követelések forradalmi szószólója.
1848-ban meglátta, hogy a szabadságharc fegyveres kitörésével a földkérdés összeesett a haza megvédésének kérdésével. Táncsics földhöz akarta juttatni a szegényparasztságot, hogy ha a honvéd harcol az osztrák ellen, a haza földjét, mint a saját földjét védelmezze a betörő ellenség ellen.
A szabadságharc leverése után Táncsicsot is halálra ítélték, mint sok-sok nagy hazafit. A dicsőséges szabadságharc Táncsicsnak több volt, mint nemzeti szabadságharc, neki társadalmi forradalom is volt s most egyszerre mindennek vége lett. A haza alázatos szolgája, nemzete lángoló szerelmese, a nép leghívebb barátja, amolyan kivert szegénylegény lett, akire minden jöttment vadászhatott.
Ő nem menekült ki külföldre, hanem házában a föld alatt olyan elmés rejtekhelyen húzódott meg nyolc esztendőn át, hogy nem akadtak rá az ellenforradalom rendőrkopói. Amikor enyhült a megtorlás, Táncsics is előkerült s újra munkába kezdett. Nem azt a tanulságot vonta le a szabadságharc bukásából, mint a megalkuvók, hogy le kell bocsátani a nép előtt a javító újítások rostélyát, hanem azt, hogy át kell formálni az egész uralkodó társadalmi rendet.
Így történt, hogy a forradalmi agitációért újra börtönbe vetették. A fogságból hétévi börtön után 1869-ben szabadult ki. Megpróbáltatásokkal teli életre nézhetett vissza: hatvanegy esztendős volt ekkor. Egy évre rá Táncsicsot, a szegényparasztság hajdani vezérét, az elégedetlen parasztság televényföldjén, Orosházán képviselővé választották. De ekkor sem volt kedves a hatalmasoknak: azon az ürügyön, hogy nem tette le a kívánt biztosítákot lapjáért, az "Arany Trombitá"-ért, újra börtönbe zárták, immár harmadszor.
Egy hónap múlva szabadult, éppen az országgyűlés megnyitására, és mint legidősebb képviselőt, korelnöknek jelölték az egykori jobbágyfiút: hetven éves volt ekkor. De szeme annyira meggyöngült a sok raboskodásban, hogy látását csaknem elvesztette, olvasni nem tudott s nem fogadhatta el a ráeső megtisztelő méltóságot.
Nem építő politikus ő, de eszmékért tüzesedni, harcolni most is kész. Nem tart a megalkuvókkal, de nincs ereje, hogy új világot teremtsen. Húsz éven át egyre ontotta társadalmat változtató szép gondolatait és írásai elásva, kéziratban maradtak. Negyvennyolcban csaknem egyedül döngette a magyar osztályépület kapuit, ha nem is tudott rajta diadalt venni. Szabadabb társadalomjavító eszméiből életében nem lett komoly program soha, belevesztek azok az akkori európai szabadsághullámok, a "vörös republikanizmus" és az utópista szocialisták útvesztőibe: a tudományos szocializmus tanításait ő még nem ismerte. Szelleme túl magyarkodóvá vált és néha háttérbe szorította az igazi népi, nemzeti gondolatot. Részt vett a munkásmozgalmakban, de lassanként elszigetelődött, nem volt képes már haladni a változott idők változott feladataival.
Öregszik és elszegényedik, abból él, hogy a pesti utcákon és falusi vásárokon népies füzeteit és régi könyveit árulja. Törhetetlen küzdelemmel elérte, hogy hat könyve mégis megjelent nyomtatásban. Egy régi metszet őrzi ebből az időből arcvonásait. Pompás, ősz, fehérszakállas arc ez. Öreg, de cseppet sem aggastyán.
Mily örömmel váltanánk vele egy megtisztelő kézszorítást! Micsoda homlok! Alatta dús szemöldökíve alól végtelen jóságos szem fénye csillan elő. Szeretetet sugároz, erős hitet, de áraszt megbízhatóságot és önbizalmat is, határozott elszántságot. A lélek mélyéből e szemeken át akarat, bátorság és törhetetlenség lövell.
Táncsics nyolcvanöt évet élt. Küzdelmes élete összefűz két évszázadot és teli olyan eseményekkel, melyek megrengették a világot. Mintha egy Jókai-regénynek peregnének a lapjai. Mint ifjú ember végigélte a világreakció évtizedeit, a nemzeti elnyomatás korát, mint férfi segítette nemzetét a haladásért folytatott nehéz küzdelmekben, negyvennyolcban élén állt a hazáért és a népszabadságért vívott harcoknak, a forradalom leverése után a föld alatt élte át a gyalázatos ellenforradalmi kort, a hóhér Haynau vérengzéseit.
Hatvanhét után átéli a nemzeti és társadalmi csalódásokkal teli esztendőket és nehezen viseli el azt az új világot, mely 48 romjain és 67 ingatag és hamis alapzatain teremtődött.
Volt idő, amikor tilos volt a Kerepesi-temetőben sírját megkoszorúzni. Volt idő, amikor csaknem elfeledték és Ady Endre verse terelte felé a dolgozó Magyarország figyelmét: "Kend volt Táncsics Mihály - A mi kora lelkünk - Attila ugarján - Táblabírók földjén - Szenvedő szerelmünk."
(...)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése