Múltidéző

Milyen világban éltünk egykoron! Lám Koszorús Oszkár helytörténész egy kis vallomása a hajdani "szép időkről", amit egyesek még vissza-visszasírnak.
Ezt a kis írást Tőle kaptam, s most olvasásra közreadom, hogy lám, mi volt egykoron Orosházán.

KARIKATÚRÁM AZ OROSHÁZI SZÉGYENTÁBLÁN



Az 1950-es évek elején a kommunista hatalom nagyon éber volt, dúlt az osztályharc, mindent igyekeztek megtorolni, ami számukra gyanúsnak mutatkozott, ami nem tartozott a párt irányvonalába.
No, most mondhatja valaki, mi baja lehetett akkoriban egy 10 éves gyereknek? - Csak nem törtek az életére rossz emberek?
Persze, nagy bajom nem volt, de egy jellemző történetet, ami velem esett meg, elmesélek.
Volt egy szégyentábla a régi orosházi községháza falán, a helyi hatalom megkérdőjelezhetetlen szócsöve. Ezen a táblán egy üvegtárló alatt (vagy valami fali üvegszekrényben) bizonyos időközönként váltakozva gúnyrajzok, karikatúrák jelentek meg. Kifigurázva a rendszer ellenségeit, a kulákokat, az iparengedély nélkül dolgozó fusizókat, a kötelező beszolgáltatást nem teljesítőket, a feketevágáson rajtakapottakat, a munkaversenyben hátul kullogókat. Szóval mindazokat, akik nem tetszettek a pártnak.
Egyszer aztán én is rákerültem a szégyentáblára.
Történt, hogy a szomszédságunkban fekvő rákóczitelepi evangélikus egyházközség szeretetvendégséget rendezett egy nyári vasárnap délután. Mint lelkészcsalád, mi is elmentünk mindnyájan. Kis kirándulás volt, akkoriban ilyenformán tágult a gyerek horizontja. Az igehirdetés, ének, imádság után kis teával és süteménnyel kedveskedtek minden vendégnek a helybeliek.
Az egész ünnepséget pedig tombola zárta. Egy tombolajegy 50 fillérbe került. Addig kérleltem Édesapámat, adjon legalább egy jegyre pénzt, míg megkaptam. A tömbből a 74-es számot választottam. Nagy izgalommal vártam a sorsolást. Talán tíz – tizenöt apróságot nyertek a szerencsések, mikor következett a délután fénypontja, a főnyeremény kisorsolása. Egy élő, kis fekete birka. Izgatottan szorongattam a sorsjegyemet, mikor bemondták a nyertes számot. A főnyereményt a 74-es szám nyerte! – szólt hangosan a sorsolás vezetője. – Itt van! – kiáltottam, emeltem a kezem magasra és már szaladtam is ki a fő asztalhoz. Nagy ováció közepette megkaptam a kis birkát. Csak hirtelen nem tudtam vele mit kezdeni. Segítségemre sietett egy motorkerékpáros, aki szüleimnek felajánlotta, hazavisz engem a birkával Szentetornyára. Felültem a motorbicikli hátsó ülésére, szorítottam a birkát, sikeresen hazaérkeztünk. Nem estem le a motorról sem én, sem a nyeremény. A kis birkát betettük az egyik ólba, a házunk előtt legeltettük, szeretettel gondoztuk, a szomszédok úgy szemlélték, mint egy turisztikai látványosságot.
A dicsőség azonban csak néhány napig tartott. Egyszer csak azt mondják Szüleim, ki vagyok rajzolva az orosházi szégyentáblára. Megijedtem, mert éreztem, hogy ez nem jó jel. Édesanyámmal utaztunk be a városba, azonnal a községházához siettünk. És tényleg, ott voltam egy karikatúrán, amint ülök a motorkerékpár hátsó ülésén és szorítom a kis fekete birkát.
Az aláírás pedig körülbelül így szólt: - A rákóczitelepi evangélikus egyháznál tartott tombolán a szentetornyai pap fia nyerte meg a főnyereményt, egy birkát. A klerikális reakció újabb furfangjával állunk szemben? – tette fel a szónoki kérdést a hithű karikatúrista. Szóval, ott néztem magam a kis fekete birkával, míg egyszer csak Édesanyám megfogta a kezem és azt mondta: - gyerünk, reméljük nem lesz ebből nagyobb baj.
A karikatúrista és a hozzá hasonló elvtársak büntetlenül játszottak velünk hatalmuk tudatában. Hiszen ők tartották magukat a társadalom élő lelkiismeretének. Bizonyára megnyugodtak és jót szórakoztak azon, hogy ismét koppintottak egyet a klerikális reakciót képviselő egyház orrára.
Koszorús Oszkár
(Én még ideírom,  azóta fordult egy kicsit a világ: Koszorús Oszkár Orosháza díszpolgára lett. Változnak az idők...de lassan történik! De szerintem az ejtett sebeket felejteni nem lehet!)
Múltbéli kis orosházi történeteinket folytatni kívánjuk!